Örülne, ha megszűnne mindennapi munkájában és üzleti tevékenységében a folyamatos teljesítménynövelésre kényszerítése?

Bánná, ha kimerülne a föld erőforrás-készlete, és ennek következtében jelentősen romlana az életkörülménye?

Ön mindent megtenne érte?

A közgazdasági elméletek jelenleg a növekedést tartják az elfogadható fejlődés mércéjének, pedig ez hamis kényszer mind a dolgozók, mind a cégek felé. Igazából a profit mindenáron történő növelésére szólít fel, de ez a profit a dolgozóknál és a cégeknél is fejlesztésre kellene, hogy fordítódjon, nem pedig a vagyon halmozására. Ezzel szemben az emberek a megszerzett hasznot a hamis biztonságérzetükhöz szükséges vagyon felhalmozására fordítják, és ebből fedezik jobbléti élvezeti szükségleteiket, kinek-kinek vérmérséklete, előrelátása vagy erkölcsi tartása szerint. A cégeknél hasonló a helyzet, a tulajdonosok a fejlesztéseket csak a saját haszonszerzésük kielégítését követően finanszírozzák, a környezetkímélőbb vagy takarékosabb megoldásokat kereső kutatásokat, vagy a már ezen célokra kidolgozott létező és jól működő példák szerinti beruházásokat alig célozzák meg, lehetőség szerint csak olyan mértékben, ami a tulajdonosi profitot nem csökkenti egyáltalán, vagy csak nagyon kis mértékben. Mindezzel egy soha véget nem érő hajsza-spírálba kényszeríti a résztvevőket, nem törődve azzal, hogy ezzel olyan versenybe kötelező beszállni, ahol a kínálat felől a teljesen lebutított termékek létrehozása a cél, hogy eladhatóságukkal dominanciát szerezzenek olcsóságuk miatt. Pedig ez a fogyasztónak nem felel meg, hiszen tartós és megbízható termékre vágyik, és ezek a gyorsan eldobandó olcsó termékek a hulladékfelhalmozást generálják az újrahasznosítás helyett. A környezet és a dolgozó is kimerül, tehát így soha nem érhetjük el az áhított jólétet, mert a hajsza kényszere az elért eredményeket teljesen beárnyékolja.

A kapitalista profitorientált gazdasági berendezkedés esetében a verseny az előállítási árak csökkentése mellett a minél nagyobb mennyiség termelésére törekszik a profit növelésének eléréséhez, de sajnos ez azzal jár, hogy a termékek mindinkább silányabbak, egyszer használatosak, vagy nagyon rövid életűek lesznek. Ez a rendszer nem ösztönöz a tartós és alacsony szervízköltségű berendezések gyártására, pláne nem foglalkozik sem a felhasználók, sem a természetes környezet érdekeivel. A tulajdonolt erőforrásokkal egyre nagyobb mértékben akarják a minél nagyobb profitot elérni, miközben a természetet egyre nagyobb mértékben károsítják, azaz kizsákmányolják. Miért nem törekszenek a gyártók a jelenlegi silány árúk helyett a tartós termékek gyártására, amivel a szemétgyártás helyett a természetvédelmi céloknak és a vevőik érdekeinek is jobban megfelelnének? A növekedés elve megint csak ez ellen szól, valamint arról, hogy a cégtulajdonosok a kapitalista árverseny hajszájából fakadó kényszerű deficites túlköltekezésüket, így a folyamatosan felmerülő veszteségeiket az egyre növekvő bevételekkel akarják elfedni, befoltozni. Mindezt a befektető részvényesek osztalékának magasan tartása mellett is kénytelenek erőltetni.

Nem lehet ezt a növekedést büntetlenül fokozni, mert a természeti erőforrások korlátozottak, és minél inkább hajszoljuk a növekedést, annál előbb fogjuk kimeríteni a természetet. Meg kell találni az egyensúlyt a szükséges javak előállítása és a természet regenerálása között. Ezért kell bevezetni egy általános szabályozó elvet az egyes termékek környezettudatossági besorolásához – a jelenlegi energia-besorolásos minősítéshez hasonlóan -, ennek alapján minden tevékenységnek meg kell határozni a természetet károsító mértékét, és a termék előállítójának ennek arányában kötelezően a természetet regeneráló tevékeységet kell folytatnia. Csak azok a termékgyártók maradhatnak piacon, akik a termelésükkel kapcsolatos természetkárosításukkal szemben annak helyreállítására irányuló tevékenységükkel egyensúlyban tudnak maradni. Így például kötelezően és térítésmentesen visszaveszik az általuk gyártott hibás vagy csere miatt feleslegessé vált termékeiket újrahasznosítás, és nem utolsó sorban munkahely teremtés céljából. Ennek a természeti egyensúlynak az igazolására az éves pénzügyi-gazdasági mérleghez hasonlóan természet-egyensúlyi mérleget kell a nyilvános adatokból automatikusan generálva létrehozni, melynek alapján rangsorolásra és minősítésre kerülhetnek, ami a vásárlók tájékoztatása mellett a környezettudatosabb termékek választásához ad jelentős segítséget.

A fenti célok elérése nem jár többletköltséggel, de ellentmond a kapitalista profithajhász pénzközpontú szemléletnek. Az általam más fejezetekben leírt, pénzbeni jövedelemszerzés és vásárlás helyetti vevői pontozás-alapú rendszer létrehozása szükséges. A termékeknek nincs meghatározott ára, a különbséget a kötelező elváráson felüli extra vagy luxus szolgáltatás miatti pontértéki felár mutatja. Az adott termék megfelelőségét annak vásárlásának volumene, ezen keresztül a vásárlók értékelése határozza meg, és a vásárlók tudatosságát nem a termék olcsósága, hanem annak hasznosságán kívül a természet károsító mértéke is befolyásolná.

Fentiek alapján azon termékelőállítókat, akik nem tudnak vagy nem akarnak a természeti károkozásukkal szemben azt regeneráló tevékenységet végezni, szankcionálni kell, végszükség esetén a termelésüket be kell szüntetni a további természetkárosítás megakadályozása végett.

Nem lehet a kormányoktól vagy a magasabb szintű Nemzetközösségi törvényhozóktól várni az erre irányuló törvények és rendeletek megalkotását, esetleg a kivetett környezetvédelmi adókból finanszírozott eseti természet-regenerálási tevékenységtől remélni a megoldást, mert a kapitalista lobbi ezt rendszeresen megakadályozza, ellehetetleníti. Ennek tudatos megkerülésére a gyártókat kell tudatosan ebbe a – termékek környezettudatossági besorolását létrehozó, és ezáltal rangsoroló – irányba kényszeríteni, a szakági kamaráknak pedig iránymutatást és segítséget nyújtani a besorolási kategóriák létrehozásához, a természet védelme iránt elkötelezett termelői szféra kialakítása érdekében.